Az előző futóversenyem motiválóan hatott rám, szóval minden előzetes szervezés nélkül pénteken gondoltam egyet, hogy na akkor ha még lehet nevezni, akkor szombaton a Pilis domborulatai között nekivágok egy hat kilométeres versenynek. Persze mostanában számomra a 10 kilométer jelenti a kihívást, de mivel itt 6 és 16 km. között lehetett választani minden realitással együtt beneveztem a hatosra. Na jó jó, de ha hat kilométer, és Patrikra nem tud vigyázni senki, akkor naná, hogy babakocsival csinálom meg azt a hat kilométert. Így lett ebből a rövidke távból, életem legemlékezetesebb futóversenye, ahol már nem csak én, hanem Patrik és én indultunk. Sőt nem csak Patrik és én, hanem Patrik apukája, és én pedig Patrikkal vágtam neki a távnak.

Norbi nem egy futóversenyző típus, sőt az utóbbi idők futóversenyeire inkább csak egyedül mentem. Na nem is azért, mert Norbi nem tartott volna velem, de Patriknak ez volt a legjobb apás percek otthon, amíg anya ki tudja hol fut. De azért énidő ide vagy oda, valami hiányzott a célban. Persze magának tartozik elszámolással az ember, vagy mi, de azért tök jó lett volna, ha a végén valaki gratulációkkal fogad legyen szó bármilyen távról is. Aztán talán pont a legutóbbi szigethalmi versenyen fertőztem meg Norbit a futás szeretetével. Végülis, ha elkísér engem, és amúgy is egy sportos valaki, akkor miért nem tölti az időt, vagy az idő egy részét ő is a futópályán? Na igen, nem voltak ellenérvek. Tudtuk, hogy ezen a bűvös hat kilométeren, ezen a szombaton bizony családilag veszünk részt. Élmény futás volt, egy olyan élmény futás ahol Patriknak, és egymásnak is tanítunk valamit. A futás érték!

Megbeszéltük, hogy együtt haladunk. A kis falu tavai, a vidéki levegő,a  családias hangulat, a falu határában legelő ménes szinte feledtette a napsütötte futóverseny nehézségeit, sőt számomra ez egy különösen hatalmas élmény volt. Külön gratuláltak a babakocsis futóknak, rajtam kívül még valaki teljesítette a távot két lábon, és három keréken. Fantasztikus érzés volt, az elismerő tekintetek, a futás közben megszólító futótársak, akik mind egy véleményen voltak, hogy ez nagy dolog, mármint babakocsival funti. Persze nem ezért csinálja az ember, dehogy is, de ettől még jól esik elismerő szavakat hallani. Miközben idén számomra ez a legkönnyebb verseny volt. De megint tanultam, és hogy mit?

Azt, hogy hihetek magamban, hogy indulhatok más távokon is Patrikkal, és azt, hogy van értelme annak, amit csinálok. Noha Norbi sportosabb nálam, mégis taníthatok neki valamit én is, ahogy ő nekem mondjuk TRX-ben. És, ami a legjobb, hogy van egy új közös hobbink, innentől idén jó néhány futóversenyre megyünk együtt, vagy indulunk ugyanott csak különböző távon, de a célunk persze egy fele visz. Ezúttal ezt tanultuk magunkról a Nyergesi Szomszédolón.

Patrik pedig a futás után egy kifejezetten babáknak készült akadály pályán vethette be magát a sport világába, ami számunkra a legeslegelőre-valóbb nevelési elv. Mindenki nagyon készséges volt, szuper szervezés, a falu nénije pedig irtó édes szurkolótábor voltak. A kis kerti székeiken bekvártélyozva várták, hogy ezek a szapora talpak némi port kavarjanak a nyugodt szombat délutáni vidéki élebe. Őket pedig mi zártuk a szívünkbe, ahogy ezt a feledhetetlen családi futást Nyergesújfalu szívében, a helyi tó partján. 

Ja igen, és végre felkerült az idei 12/7. érem arra a bizonyos panelgázcsőre :)