Emlékszem arra a napra, emlékszem a szülőágyra, minden perce lepereg mondhatom, hogy naponta. Szerintem ez már így lesz, bármennyi idő is telik el. Csak fekszem ott. Először éreztem azt életemben, hogy test vagyok, és lélek. A testem fekszik, a lelkem dolgozik. Tudom, hogy itt most életek múlnak rajtam. Két fontos élet a Patriké, és egy anyáé. Ökölbe szorított kézzel gyűröm a lepedőt, aztán a tenyeremet szorítom az arcomhoz. Emberfeletti erőt érzek magamban. Most vagyok életemben a legerősebb, és ebben biztos vagyok. 

Tudom, hogy minden fejben dől el, tényleg minden. Csak a hétköznapokban fittyet hányunk erre az egészre, én is most is sokszor. Pedig én már tudom azt, amit azok tudnak, akik megtapasztalták már a szülést, történt az bárhogyan is. Aki még nincs túl ezen az eseményen, az valószínűleg másból merít erőt, és önfegyelmet. Én a szülésemből, az én életemnek ez volt a legnagyobb próbája. Aznap egy kicsit szemembe nevetett a halál, és megtanított az életet szeretni, magamban hinni, és kitartani. 

Valami ilyesmit érzek akkor is amikor futok. Reális vagyok magammal szemben, tudom a rajtam levő plusz kilók mind azt suttogják, hogy ne csináljam, miközben a lelkem csak rohanna. Bent vagyok egy testben, ami csak félig az enyém, de elfogadó vagyok magammal szemben, türelmes, és tudom, hogy a legfontosabb, amit magamnak adhatok az nem egy szép táska, hanem az, ami éppen feltölt, és ez most bármennyire is egyszerű, az a porcerősítő.

Fájó térdekkel adta meg magát a testem a rohanó lelkem előtt, és térdvédőkkel felvértezve ugyan, de elindult azon a szombati napon, a második babakocsis futóversenyére. Immáron ez a leghosszabb táv, amit babakocsival teljesítettem 8 kilométer. Szakadt az eső, végig ömlött, de csak addig ameddig futottam ott a Szilas-patak partján. Egyébként élveztem, hogy hűsít, eszembe juttatta azokat az időket, amikor még napi tízeket mentem, és a kedvencem volt világvége hangulatban, hóviharban. 

Miközben annyira nem voltam ott fejben, csak vitt a lábam, mert azt mondta neki a fejem, hogy ez a dolga. Közben a kalandosnak legkevésbé sem mondható 4 km-es egyenes szakaszon oda, és vissza, csak azt mondogattam magamnak, hogy aki ott a szülőágyon ökölbe szorított kézzel megcsinálta az önmaga számára világot jelentő csodát, az nevetve végig fogja futni ezt a néhány kilométert. Persze mindezt úgy, hogy közben nem azon agyal, hogy hány métert haladt 3 lépésével, mert hiszen tudom, hogy nem ezért mentem oda. Hanem amiért mindig, kikapcsolódni, és büszkeségért, azért az elismerésért amivel most magamat akartam megjutalmazni. Az pedig nem más, mint az az elvitathatatlan tény, hogy sikerült! 

A kis csodám pedig itt szúnyókál előttem, elringatták az esővédőn egyre gyorsabban kopogó vízcseppek. És igenis jó érzés volt átlépni a "cél" felirat alatt így csendesen, kettesben!