Nem bírtam várni. Tovább egyszerűen nem. Felemésztett a kíváncsiság, hogy valóban kisbabát rejtenek a terhességi teszt csíkjai. (Jó persze, tudom mi mást!?) De mégis, szerettem volna, ha egy orvos is megerősít abban, amit tudok, amit érzek már egy ideje legbelül.

Gyorsan összekaptam Patrikot, és elindultunk a körzeti nőgyógyászhoz. Egyet tudtam biztosan, hogy akinél szülés után jártam gyógyszert felirtani, őt nem akarom, bárki más tényleg jöhet, legyen az  akár ismeretlen, elfogadom. Láttam, hogy ma délelőtt ketten rendelnek, egy méltán híres doki, és egy messze földön hírhedt. Hogy mi a különbség, szerintem érezzük. 

Szépen be is álltam a recepcióra, ahol kimondták, amit legkevésbé szerettem volna hallani: "A doktor úr ma már nem vállal több pácienst. Jöjjön vissza a következő rendelési napján, vagy esetleg menjen a másik orvoshoz". Ott álltam, földbe gyökerezett a lábam, hiszen a rendelőben aznap éppen az az orvos rendelt, akihez szülés után kerültem. Magamon is meglepődtem, de nem hezitáltam. Kecsegetett, hogy csupán három ember van előttem, nem akartam kitenni Patrikot óriás várakozásnak. Néhány hete megesett velünk, hogy két órát várakoztunk mindhiába. Sajnáltam szegényt, szóval ezúttal vettem jó sok nagy levegőt, és kisvártatva ott ültem a váróban.

Rosszul voltam, ziláltam, pedig megszültem egy gyereket, rengeteg orvos látott már ilyen helyzetben. De igaz, egy sem bánt olyan durván, és embertelenül velem, mint az, akihez most váltottam "jegyet". Szóval egy örökké valóság volt a várakozás, annyira dobogott a szívem, tényleg féltem, hogy rosszul leszek.

Aztán hívtak. Illedelmesen köszöntem, picit megilletődve tőlem nem megszokott módon nagy levegők közepette próbáltam az orvos tudomására adni az örömhírt és, hogy valójában azért jöttem, hogy megbizonyosodjak a tényről: állapotos vagyok. 

Még be sem fejeztem a mondandómat, már jött is, hogy akkor mit keresek itt ilyen hamar? Az utolsó menstruáció alapján kizárta a terhesség láthatóságának mindenféle esélyét, és félvállról beküldött az öltözőbe, mondván, hogy: "Vetkőzzön azt' megnézzük van-e itt valami terhességszerű dolog". Elhiszem, hogy neki ez csak ennyi, de nekem a második csoda az életemben, és bármit is mutasson majd az az ultrahang számomra, az nem "szerű", és legkevésbé sem "valami".

Úgyhogy a rettegés foka volt az egész művelet, de a monitoron magammal szemben egyértelműen láthattam, a már jól ismert fekete-fehér háromszöget, benne egy kicsike ponttal, ami kétségtelenül a petezsák volt. Persze az orvos, kissé erőltetetten (be nem látva, hogy elhamarkodottan ítélt a vizsgálat előtt), már háttal, oda vetette, hogy: " Ebből még terhesség is lehet. Öltözzön fel". 

Jó lehet, hogy nem ez volt az a válasz, amit leginkább hallani szerettem volna, vagy inkább nem ebben a  formában. De én szerencsés vagyok, mert már másodjára láthatok ilyet életemben, és én pontosan tudtam, hogy mit látok a  monitoron: A MÁSODIK ÉDES KICSI BABÁNKAT! Mit sem törődtem az azt követő szapulásnak, hogy szegény Patrikom a vizsgálat alatt a telefonomon mesét nézett. Ennek sajnos nagyobb hangsúlyt szenteltek, mint a megmásíthatatlan ténynek, hogy kétszeres édesanya leszek. És ez a gondolat letörölhetetlen mosolyt csalt az arcomra, mindannak ellenére, hogy megint megtörtént, hogy az ambuláns lapomra ennyit írtak: "Terhesség gyanúja". 

(Patriknál még durvább volt, akkor csak ez állt ott, pedig egy másik doki tollából érkezett az ítélet: "Terhesnek gondolja magát!" Kár, hogy nem lehet válaszolni, biztos mellékelnék egy fotót Patrikról, és csak ennyit írnék a hátuljára: Jól gondoltam. 2017.06.28).