Remélem senki nem fogja megfogni ennek a sztorinak a négy sarkát, és teljesen kifordítani, bár akinek jól esik nem bánom. Tehát tisztázzuk, imádom, hogy születik még egy gyerekem, de ettől még van valaki, akivel egyre kevesebb találkozom, mondhatni csak elalvás előtt, ami egyre nehezebben megy, mert a gondolatok nem hagynak nyugodni: és az én vagyok. 

Szóval mostantól van még néhány hónapom, durván egy fél évem arra, hogy egy: "Amit a második gyerek előtt mindenképp csinálni szeretnék" igencsak szellős bakancslistámon végig ugráljak. Tulajdonképpen havonta legalább egyszer szeretnék csinálni valamit, ami csak rólam szól. Nincs ott senki, akit ismerek (ha csak véletlenül nem), és szeretnék (majdnem azt írtam, hogy befelé figyelni). De igazából nem! Az igazság az, hogy nem szeretnék figyelni, akkor, és ott semmire. Ennyi az egész.

Azt szeretném, ha az esemény végére érek, akkor egyszer csak meglepődjek, és visszaszálljak a testembe, addig pedig pihenjen csak az összes fogaskerék, amelyik pattanásig feszül a mindennapokban, aminek a középpontjában egyetlen dolog áll: A lehető legjobb módszerekkel életben tartani a fiamat, és megtanítani mindenre, amit tudok, vagy tudhatnék. Hű... hát ez leírva is tömény.

De akkor vissza a klumpalistámhoz!

Az első helyen pedig egy élményfestés állt.

Basszus már olyan régóta el szeretnék menni, fogalmam sincs, hogy korábban, miért nem csináltam ilyeneket. Akár a szingli időszakomban, csak valahogy eszembe sem jutott akkor. Pedig milyen király dolog. Talán egy időben az tántorított el, hogy azt hallottam, hogy nagyon elő vannak rajzolva a képek, de ez nem igaz. Körülbelül értelme sincs sok az előrajzolásnak. És tök jól ment. Tudok festeni, és ha ez a  legalább hat bakancslistás alkalmam mind ilyen festés lenne, akkor is egy pipa kerülhetne e mellé a kis "fogadalmam", vagy mim mellé.

Szóval ennek is szerettem volna megadnia módját, és december 20-án az első genetikai ultrahang után, igaz nagyon fáradt voltam. Ki voltam merülve lelkileg, de azért éreztem, hogy ennél alkalmasabb pillanat nem is lehetne, hogy ilyenformán kiengedjem a gőzt, és fellélegezzek, hogy ujjul erővel vágjak bele a rám váró nehezére.

Rájöttem, hogy engem egész életemben ilyen kis célállomások hajtanak, mint egy ki nevet a végén táblán. Lépésről lépésre, és igaz általában a fogyás mező után maradok ki kétszer a dobásból. De sebaj, mert utána újra lehet dobni, és talán még megint rálépek erre az útra is. Most viszont más van a porondon. Más mezők jönnek sorra sorra. És ettől olyan izgalmas az egész. Hogy hogyan alakul a bakancs, akarom mondani klumpalista pipálgatás arról még hallani fogtok.