Tudom, hogy vannak nők akik az egész terhességüket végig hányják, én is hánytam terhesen igaz nem sokszor annak idején, és most is. Viszont ezek a hányások mindig megkönnyebbülést hoztak magukkal. A vírusos téma azért más. Az egy állandó rosszul léttel, és hányással jár, és még akkor is hánysz, amikor már nincs is mit. Olyan erőfeszítést jelentett, hogy utána az összes mély izmomban izomláz volt napokig, ami egy szorító érzésre emlékeztet. Túl a gyomorsav okozta szétmart mindenségen. Tehát, azért ez nem egy olyan könnyű menet, akaratlanul nagy erejű hasizom összehúzódással, összegörnyedéssel jár, és olyan rossz közérzettel, hogy egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ez így oké.

Már csak azért sem engedtem meg magamnak a rosszul létet, mert más nap számomra nagy nap volt. A második genetikai ultrahang időpontja, amit csaknem hat hete lefoglaltam. Úgy voltam vele, hogy el kell mennem bárhogy. Másnapra jól kell lennem. De elérkezett a reggel, és a helyzet csak rosszabb lett. Már éjjel írtam nekik egy e-mailt, hogy sajnos nem fogok tudni elmenni az időpontra. 

Reggel hétkor pedig a magándokinak, és az asszisztensnek is küldtem külön külön SMS-t, amikben leírtam, a történteket, és hogy csak bizonyosságot szeretnék róla szerezni, hogy minden oké, most rosszul vagyok, de majd elmúlik a  vírus és jól leszek. Erre volt szükségem. Egymásközt szólva sejtettem, hogy nem lesz szükség kórházra, mert egyszer csak abbamaradt a hányás. De azért, szerettem volna, hogyha ebben meg is erősítenek azok, akik értenek hozzám. Fél 10-ig vártam, de nem érkezett válasz, ekkor mind a két telefonszámot felhívtam egyszer-egyszer a magándokiét, és az asszisztensét is. Ki voltak kapcsolva. Tudjátok, hogy mennyire nem értek egyet a védőnős dologgal, meg nem sok haszna van, de azért már elkeseredésemben őt is felhívtam. Ki volt kapcsolva.

Azt éreztem, hogy teljesen magamra vagyok hagyva, és csak reménykedni tudok, hogy minden rendben van. Kicsit féltem, hogy majd megint megtörténik az, ami Patriknál. Hogy magamra hagynak, amikor a leginkább szükségem van rájuk. Az orvosokra, védőnőre, meg az emberekre, akik felelnek értem, és értünk. Mert persze végig nem magam miatt aggódtam, hanem valaki miatt, aki még semmiről sem tehet, a Kisbaba miatt.

Aztán eszembe jutott a A VÉDŐNŐM! Emlékeztek még Gellérthegyi Edit nénire? Akit a Rossmann védőnőjeként ismerhettek? Annak idején sokszor kerestem hozzátáplálás ügyben. Most pedig ő volt az egyetlen reménységem, aki szépen megnyugtatott. A következőket tanácsolta.

• Igyak sokszor kevés hideg vizet, kortyonként, de sűrűn
• Amit bevehetek az egyedül a Smecta por vagy Algopiryn, ha olyan fájdalmam van
• Próbáljak meg picit enni, de ha nem megy, ne erőltessem
• Ha lehetőségem van rá pihenjek, és aludjak
• Ja és a legfontosabb, ne aggódjak, mert a méhlepény megvédi a kisbabát, a babának ettől nem lehet baja. Persze az én rossz közérzetemet nyilván megérzi, de ne aggódjak miatta. Viszont ha nem múlna el a hányás, azért menjek be kórházba a későbbiekben.

Nem mondott olyat, amit ne tudtam volna a babás részen kívül. De akkor, elesetten, betegen, kétségek között csak ennyit szerettem volna hallani, hogy ne aggódjak. És persze megkérdezte, hogy érzem-e már a babát. De szerencsére igen, és mocorgott is rendesen szegényke, gondolom ő sem volt a legjobb formában azokban a napokban. 

Aztán szépen lassan minden visszaállt. Majdnem két hét is eltelt, mire normálisan tudtam enni újra. Ami a súlyom szempontjából persze nem baj, inkább csak a Kisbaba miatt nem mindegy, hogy milyen mennyiségű, és minőségű ételt vittem be azokban a napokban. 

Ezzel együtt azért elhatároztam, hogy neheztelés helyett a lehető (őszintén) legnagyobb alázattal letisztázom majd mind az orvosommal, mind az asszisztenssel (aki szülésznő egyébként), hogy milyen esetekben hívhatom őket. Mert azért, ennél nagyobb baj is lehetett volna... Persze ne legyen, csak jobb tudni az ilyesmiről. Hogy mire jutottam ez ügyben, hamarosan beszámolok róla!