Jól vagyok. Nemzeti ünnep van épp, Patrik anyánál, Norbi pedig elkísér a vizsgálatra. Tudjátok korábban már meséltem erről a dologról, hogy sajnos nem tudjuk megoldani általában, hogy ő is ott legyen. Meg tulajdonképpen elég rutin a dolog, nem sok látni való van: ultrahang, aztán méhszáj ellenőrzés, és a házi feladatok átnézése.

De ma együtt voltunk. Gyorsan el is küldtem Norbit WC-re, amíg a mérlegen álltam, hiszen azért ez már nem pehely súly amivel rendelkezem. Majd minden bevallok utólag, de addig amíg ezt háj formájában is látom magamon, inkább nem számszerűsíteném. Ha nem tenne megjegyzést az asszisztens annyira nem is zavarna a dolog. Mindig mondja, hogy ennél már ne legyek több, de ha én nem is lennék még a gyerek azért csak rátesz. Szóval mindig megnyugtatom, hogy legközelebb több leszek ez elkerülhetetlen. 

Biztos emlékeztek, hogy Patrikkal 26 jött fel, és 24 ment le. Szóval egyébként nem aggódom úgy önmagában a számok miatt, de azért az embernek nem esik jól meghízni, mikor éppen most fogyott le. Viszont az én terhességeim ezzel járnak. Mármint úgy, a maga megregulázatlan mivoltában. Erről ennyit...

Vissza a házihoz...

Mostanra a cukorterhelésessel kellett készülnöm. Szerencsére mind a sima leletem, mind a cukorterheléses eredménye is rendeben volt. Nem jelent semmiféle gondot az alacsonyabb terheléses értékem. Bár valószínűleg a későbbiekben, öreg koromban azért körültekintőbbnek kell lennem a cukromat illetően, de állítólag ez sem törvényszerű. A mindenféle értékeim pedig rendben voltak, aminek nagyon örültem, úgy éreztem, hogy valamit azért jól csinálok az apróbb bűnözések közepette is.

Aztán végre megnéztük a babát. Szerencsére már fejjel lefelé van, amit tök fura, de éreztem is. Mármint a pillanatot, amikor befordult. Patrik a most nem is tudom talán a 24. héttől fogva várakozott az Ő nagy napjára fejjel lefelé. Úgyhogy ezt jó jelnek tekintettem, minden készen áll arra, hogy természetesen szüljek. Mert, majd később lesz szó erről is, de a korábbi borzalmas élményem ellenére, mégis ezt akarom. Nem is tudom, miért mondják a férfiak, hogy nem lehet kiigazodni a nőkön. Ezt az elhatározásomat egyébként még én is alig értem. 

Vagyis de, arról van szó, hogy az anyai ösztönöm erősebb, nálam, önmagamnál, vagy mi. (És ez nem a császár ledegradálása, mielőtt bárki félre értené. Hanem az önmagammal való harc, és küzdelem eredménye. Amit még az élet bármikor felülírhat).

Szóval ezekkel a gondolatokkal, végre házi nélkül távoztam. Legközelebb pedig húsvétkor kell jönnöm, addig viszont vár rám egy jó kis védőnő!