Szerintem itthon általában azt tudjuk a kultúráról, amit éppen akarunk. Most épp mindenki nagyon tisztában van a migránsokkal, na de mit tudunk Afrikáról, illetve Afrikáról és a szülésről? Gyerek vagyok, vagy fiatal kamasz, oké ha tévézek nézzek értelmes műsort legalább, National Geographic, mire emlékszem!? Afrika, fekete nők, és makákó? Nem, makákó maximum a retró slágerekben volt. A tévében tudjátok mi volt? (Gyerek vagyok) sok ékszer a nyakukon, nyakperecek sokasága, lógó cicik, szoptató nők, dolgozó nők, zord körülmények, állatias megoldások.

Talán akkor ezt végig sem pörgettem a fejemben, csak, tudtam úgy érti nem kell szenvedni, hiszen a modern orvostudomány amennyire lehet átsegíti a nőket ezen a nehéz órán (vagy órákon), hogy aztán elmerülhessenek a boldogságban. Norbi ekkorra már megérkezett, épp idejében tiszta voltam, és friss ha értitek...

Kezemben az oxitocin, rajtam továbbra is a CTG, szólt a Music Fm, valóban nem olyan Afrikás. Ellenőrizgettek, még úgy az elején, átadtak a nappalosoknak. Beköszönt a dokim, hogy ha fáj kérjek edát. De ki az az eda? Hát az epidurál beceneve, a gerincben való érzéstelenítést jelenti. Nem féltem tőle, nem olvastam erről semmit, hogy volt aki lebénult miatta meg ilyeneket. Most mit is kezdhettem volna ezzel. A dokim még hozzá tette:

"Amíg engem NEM lát addig minden rendben van, ha itt vagyok maga körül, na akkor valami baj van!"

Bevallom kicsit megcsalva éreztem magam, azt hittem, hogy a megállapodásunk arra is kiterjed, hogy közben azért ott van legalább félszemmel, féllábbal, vagy fél kézzel(!?) a közelemben. De nem! Rohadt nagyot tévedtem. Végig a szülésznő volt, illetve nemvolt ott. De neki adott át csakúgy. Én pedig ott voltam minden infó nélkül. Gyakorlatilag egy fél mondattal a kezemben, hogy ez megint csak NEM AFRIKA útravalóval, vagyis nem kell szenvedni, ha fáj kérjek edát.

Rohadtul fájt, nagyon sok órán át nem jöttek be hozzám. Csak egy valaki volt velem Norbi.

Egyébként nem akartam, hogy anya vagy, bárki más a családból ott legyen. Ez a kettőnk pillanata volt, nekünk kellett ezen túljutni. De azért némi orvosi felügyeletre számítottam. Szóval aztán egyszer nagy nehezen a műtőből kijött az anesztes, aki az edát adta. Nagyon vártam. Egy hülye Ifjúsági Magazinból ismert 10-es skálán kellett meghatároznom a fájdalmamat, ami már 5-ös nél is 10-es volt. Ki gondolta, hogy lesz még rosszabb? Nagyon egyszerű, ha nem tudod mi a 10, honnan tudod, hogy mi bármi!?

Hülyén hangzik, de én már kinyúltam, kértem az edákat, semmi nem használt, csak az anesztes jött, és tolta befele nekem egyik ampullát a másik után egyenesen a gerincembe. De változás nem történt, sem a fájdalmam nem csökkent, sem pedig orvos, sem pedig szülésznő nem volt a közelemben kb. 3 órája. (Tudni kell, hogy a szülés végefelé közeledve nem használ az eda, de ez senkinek nem tűnt fel, pedig egyértelmű lehetett volna, hogy azért nem használ az érzéstelenítő, mert eljött az idő).

Aztán egyszercsak minden olyan filmes lett.

Visszatekintve is hátborzongató, de már nem tudok sírni. Csak üvöltöttem, a sírás elgyengített, én nem a fájásokkor sírtam, hanem amikor megkönnyebbültem. Elfogyott az erőm, nem volt bennem energia. Én aki végig édességeztem a terhességem csak a sima víz ment le, más semmi. Vegetatív rosszul voltam a sok felesleges érzéstelenítőtől. Közben pedig észben nagyon is ott voltam.

Sírni nem, csak üvölteni tudtam a  fájdalomtól, miközben kongott az ürességtől a szülőszoba. Közben hallottam felsír egy másik baba, ott volt a szülésznőm egy másik szülésen, az orvosom pedig császározott valakit. Abban van a nagy pénz, meg hát velem nem tudta mi van. Mit ért az a sok magánrendelés? Csak azt éreztem, hogy kiabálni van erőm, belül sötét volt minden, nagyon sötét, mintha egy hosszú egyenesben lettem volna, gyűrűztek előttem a henger bordái, éreztem, hogy megyek előre mintha egy vonat lennék, aki épp zakatol kifelé az alagútból. Aztán rám kiabáltak, akkor tértem vissza, de én tudom, biztos vagyok benne, hogy felültem arra a vonatra, ami máshova visz, csak még volt annyi erőm, hogy leugorjak róla! Nekem még nem volt jegyem erre a járatra, rossz irány!

Norbi elérkezettnek látta az időt, hogy orvost találjon a kórházban

Jobb híján neki kellett szólongatnia a szülésznőket, hogy van-e itt orvos, mert szülök. Éretlenkedve, kényesen lassan jött be hozzám egy másik szülésznő, aztán egy halk "ajaj"-jal konstatálta, hogy valóban szülök. Meg is kereste a szülésznőmet, akik félhangosan meg tudták beszélni, a lábamnál, hogy: "Még egy nyomás és szétszakad".

Ekkor tértem vissza, tudjátok ekkor ugrottam le a vonatról, az én életem még csak most kezdődik! - gondoltam. Összeszorítottam a fogam, és már meg is voltam, előkészítve Patrik érkezésére, szakadás nélkül. De nem volt vége itt még semminek:

Egy idegen orvos került mellém, csak tettem, amit mondott. Becsuktam a szemem minden nyomásnál, ahogy anya mondta! Tehát fejben ott voltam, azt mondták úgy csinálom, mint aki már szült. Az ösztön életre kelt bennem, erősebb voltam, mint valaha. Egy olyan földöntúli erő volt ez bennem, amit még sosem éreztem. Nem tudjuk mire vagyunk képesek, mert fejben elveszik minden, ami bennünk lakik. Nagyon különleges érzés volt megtapasztalni ezt a vad erőt, ami kijött belőlem. Mindez az első nyomás volt.

A másodiknál pedig ott állt a császáros szettjében  a saját orvosom, és 2 másodpercnyi "munka" után, elemi erővel robbant a világba Patrik, akit a szülésznőnek kellett elkapnia, az osztályon pedig csak "Kisrakténának" nevezték el. GyönyörŰ volt, azt hiszen nem is sírtam, csak azt kérdezgettem, hogy kap-e levegőt, ahogy belefúrta magát a mellkasomba. Nem akart ő enni, nem akart csak nézett minket, sarkig kinyitott szemekkel, lazán, hogy akkor mi vagyunk azok, ránk kellett ennyit várni? Annyira ilyen most is, ha belenézek a szemébe látom az utat, amit együtt jártunk be! Nem volt magzatmázas, csak épp egy picit, nem volt lila, olyan volt, mintha egy kis statiszta lett volna ebben a horrorfilmben. A leggyönyörűbb statiszta a földön!

És képzeljétek tegnap épp mutattam a hasam az egyik barátnőmnek (egyébként nem szoktam mutogatni) Patrik pedig látta ezt, oda jött megsimogatta két kézzel a hasam, aztán hozzábújt, hozzám bújt! Pedig nem jellemző rá, éreztem, hogy még emlékszik, erre a varázslatos csodára, amit egy testben élhettünk meg! Ez valami olyasmi, ami csak az anyáé, és a fiáé, ez az amit egy édesapa nem érthet meg, ez valami olyasmi, ami kárpótolja az anyát, mindazért, amit átélt, amit egy édesapa nem élhet át! Gyönyörű, fájdalmas, és hihetetlen utazás ez, pedig a kalandok még csak most jönnek!

Egy anya éli át a legnehezebb fájdalmat, és a legnagyobb csodát az életben! De az érzést ketten (hárman) élik meg igazán, ha ezt átadjuk, és ha van kinek átadni. Ha ez sikerül, akkor család lettünk! És mi azok vagyunk! Szeretlek Titeket!