Az a fajta anyuka vagyok, aki azért a parásabbak közé tartozik... vagy inkább, az alaposak közé. Kinek kinek túlzás, amilyen én vagyok, másnak ez is laza. Mind mások vagyunk. Szóval mióta megpillantottam a két csíkot a teszten azóta próbálok tudatos lenni. Először magammal kapcsolatos, vagyis magunkkal. Pl.: kevesebbet emelgettem, cipeltem, főleg az elején. Már amennyire ez lehetséges egy 15-16-17 kilós gyerek mellett. Utána pedig a környezetemet illetően kezdtem el egyre alaposabb lenni. Már, ami tőlem tellett.

Az én anyuka életemet úgy terveztem, hogy laza leszek. Na, de nem úgy értettem, hogy nem adok a gyerekemre  sálat télen, hanem úgy, hogy partnerként fogom kezelni őt. Főleg majd a későbbiekben. Szóval, nem a könnyelműséget, vagy a nemtörődömséget akartam kifejezni ezzel. De azt persze nem gondoltam, hogy a túlféltés ennyire jelen lesz az életemben.

Hideg zuhanyként ért, amikor Patrik két hetes korában megtudtam, hogy elment a szomszéd lány három hetes kisbabája. Sőt pontosítanék, mert egy csaknem közösen végig vitt terhesség alatt éppen barátnők lettünk. Már csak pár napom volt szülésig, és még éppen láthattam a Kicsibabát. Hogy őszinte legyek innentől megváltozott minden, és az aggodalom rám telepedett. Minden apró cseprő ismeretlen dolog, óriási kőként nehezedett rám. Féltem és féltettem. Félek és féltem!

De a sötét felhőket hosszú hónapok alatt megpróbáltam eloszlatni mégpedig úgy, hogy iszonyat sokat olvastam, és olvasok minden után, ami a Patrikot érinti. Például védőoltások témaköre. Az internet sem egy haszontalan, amit a Google elsőre kidob dolog. Igenis rengeteg hasznos, és vélhetően hiteles tartalom van a közösségi oldalakon is, és a neten is. Tudjuk az alapvetést, csak jól kell kérdezni (vagyis keresni). 

Kialakult egy saját szemléletem ezek alapján, ami nagyon jól jön most. Kornélnál már nem fogok eltérülni alul képzett háziorvosok, és szubjektív védőnői vélemények kereszttüzében.  Hogy helyettük találtam jóval hitelesebb embereket, akiknek adok a tapasztalatára, és szakmaiságára, számomra talán a legfontosabb anyaként. 

Aztán persze az amúgy is rendezett otthonunkat kezdtem el felforgatni. Nálam nagyon megy a fészekrakás. Amúgy is gondos vagyok, de így még százszor annyira. Azt gondoltam, hogy nem lesz sok dolgom, hiszen Patrik dolgai megvannak, majdnem minden, hiszen tudtam, hogy szeretnénk még babát. És mégis. Egy végeláthatatlan sor következett teendőkből, ami valójában az én személyes babvárásomnak a magvas részét kitette.

Volt festés, és hívtam valaki, aki az ablak és redőny mosásban segített. Mondhatom, hogy fél évente megcsinálom, de már egyre nagyobb pocakkal, inkább átadtam a gyeplőt. Bár Patriknál még megcsináltam, most nem akartam kockáztatni. Aztán a gyerekszoba következett. Minden bútort rögzítettünk a falhoz. Mindent áttörölgettem, a játékokat kimostam, letakarítgattam. Mindennek lett igényes helye. időközben Patrikot nagy (egyszemélyes felnőtt) ágyba szoktattam. A kiságyat pedig lefertőtlenítettem. Norbi feljebb emelte a fekvő részt. A légzésfigyelőt, és az ágyazást is megcsináltuk. Az ágy feletti forgóba elemet tettük, a mérlegben éppúgy. 

A szekrényeket megtöltötték a kifertőtlenített, kivasalt régi, és új ruhácskák. A lakás többi szegletében is mindenhol biztonságos rend, és rendszer uralkodik. Még a fotóinkat is előhívattam egészen a múlt hónapig. Számomra az emlékek igényes tárolása nagyon fontos, még akkor is ha közben a jelenben is ott vagyok maximálisan. 

Ami pedig a legfontosabb, így a végére hagytam. Az pedig Patrik lelki felkészítése a kórházi időszakra, a testvér érkezésére. Az utóbbi hónapokban rutinná váltak az apa-fia programok, ahova értelem szerűen én már nem tartok velük. (Szerintem ez is az anya dolga, hogy az apukának mindent átadjon, amit ő vagyis én tudok, hiszen én vagyok a gyerekkel egész nap, és hát ez akárhogy is egy folyton változó dolog, mindig van új odafigyelni való).Mindketten beletanultak ebbe a felállásba, és jókat mókáznak, amíg én az itthoni dolgaimmal haladok. Mondhatnám, hogy pihenek, de az gyakran elmarad. Vagy ilyenkor van időm írni.

Szóval mondhatom, hogy így 37. hét + 1 naposan minden készen áll. Azt hiszem, több is, mint kéne. Miközben azon gondolkozom, hogy mit lehetne még, mire nem készültem eléggé. Patrik felkészüléséről pedig legközelebb mesélek majd.

Amikor ezt a bejegyzést írom, ezerszer is inkább aludnom kéne. De egyszerűen muszáj megörökítenem a gondolataimat. Sokat változtam a Patrik előtthöz képest, de a Patrikos terhességem óta is. Annyi illat, és illathoz köthető gondolat jön fel az elmúlt időszakban. Mint valami dezsavű érzés, mert akkoriban a sok aggódás, és túlféltés miatt nem tudtam igazán megélni mindezt. Pedig most annyira szeretném, most már fejben készen állok rá, most a gyakorlat lesz a húzósabb... 

Ezernyi gondolat van a fejemben, túltengenek bennem az érzések, és egyszerűen nem tudom kiadni magamból, mert ebben egyedül voltam. Hirtelen az én mindennapjaimnak lett új íze, illata, amit csak egy csecsemő adhat. Megélhettem egy varázslatos világot, amiben nagyon sokszor csak ketten voltunk Patrik és én. Kialakíthattam egy napi rutint, ami persze sokszor, rengetegszer volt nehéz, és egyszerre szép is. 

Most, hogy a második CTG-n is túl vagyok, a mondjuk 36. hetin, még valóságosabbnak, még közelebbinek érzem ezt az egészet. És hihetetlennek is. Szerintem jó, ha az embernek két gyereke van. Sok érvem lenne emellett. De most mindent máshogy élek meg. Annyit tanultam magamról ezalatt a terhesség alatt. Úgy érzem, hogy egy bizonyos oldalamat mintha kicserélték volna. Csomó tenni akarás, küzdés, kötelesség tudat, csendben szenvedés van emögött a 9 hónap mögött. Mert volt ennek nehéz oldala is. Most is épp egy picit nehezebb. Rejtélyes hasfájás gyötör néhány napja. De nem jóslók ezek. Más, Patriknál is volt, hogy a végén alig tudtam már menni. Most is ez van. Csak épp, ez most nem opció, szóval próbálom fejben átállítani a dolgot. Mert mi van, ha még van három hetem? Akkor ki fog a játszótéren ugrabugrálnia gyerek után, mert eddig esküszöm ment. Még akkor is, ha a megszokott tempómhoz képest, jóval több időt töltök a padon a levegőzés alatt.

Úton útfélen leszólítottak, hogy biztos fáj már, meg nehéz, de nem volt az egészen tegnapelőttig. Szóval nem tudtam mire számítsak. De minden pénteket nagyon várok, míg mások a VAKÁCIÓT írogatják nagy betűkkel a táblára, én addig gondolatban CÉTÉGÉ, és már ott is a péntek. Háromnegyed 7-kor már a CTG-s vizsgáló előtt vártam a szülésznőmet. Picit izgultam, mert ma csináljuk meg a 36. heti vérvételt is, és éhgyomorra kellett jönnöm. Tudjátok ez a korábbi befektetős parák miatt volt (már ami a Patrik idejéből maradt).

Picit meg is lepődtem, hogy CTG közben vette le a szülésznő a vért. Reménykedtem, hogy gyorsan még a CTG előtt megcsináljuk, és utána ehetek, ihatok, hogy felkeljen Kornél, és akkor tuti nem lesz baj. De hát miért lenne? Kicsit meg kellene már nyugodnom, úgy igazán, mert itt jó kezekben vagyok úgy gondolom. És egyébként, mint általában, most is felesleges volt izgulnom, mert gyorsan ment a vérvétel, gyorsan ehettem is picit, és a Kornél is beindult a végére. És annak ellenére, hogy ezúttal nem ugrott ki a pocakomból a vizsgálat alatt. Egy jó eredmény született, és miután a dokim megnézte azt, mehettem is haza.

Még a szülésznőmnek  mondtam is ezt a hasfájást, de szerinte csak a szalagok miatt fáj. Kérdezte is mikor meglátott, hogy hova növesztem még ezt a gyereket... hát igen van hasam az tény. Aztán délutánra rosszabb lett ez a pocak féle fájdalom de egyenletes, nem időszakos. Szóval tudom nem jósló, de akkor mi? Lehet a kis feje lejjebb van már Kornélnak. Azt javasolta, hogy valami nagy sállal kössem fel a hasamat, mivel nincs pocaktámaszom. Hát 30 fokban ez a dolog nálam nem opció most.

Szóval legközelebb a 38. héten találkozunk, vagyis a 37, hét + 6. napon, már ha addig benn marad a kicsikénk :)

Annyira lelkiismeret furdalásom van, mert az elmúlt majdnem egy évben szinte nem is kerültek bejegyzések a Patrikos menü alá, de ennek több oka is van. Nyilván a terhesség közepette azért zajlik az élet vele is, de annyira kevés időm marad az írásra, hogy örülök, ha a terhes naplómat meg tudom írni. Igyekszem ezen változtatni, illetve ez nem is lesz nehéz (már, ha eljutok majd a laptop elé), hiszen lassan az események ismét egy szálon futnak majd. Kornél kint lesz, mi pedig együtt a földi világban is.

A legfontosabb dolognak azt tartottam mindvégig, hogy Patrikot felkészítsem arra, hogy kistesója fog születni. Különleges a kapcsolatunk, először neki mondtam el, hogy állapotos vagyok. Ő volt velem végig a nap 24 órájában, annak "minden" nehézségét neki kellett elviselnie. Legalábbis a részese volt. Mert bizony voltak nehéz napjaim, amikor nagyon hányingerem volt, fáradt voltam, vagy a kézzsibbadásom gyötört. A kevés alvás pedig sajnos egyre kevesebb türelmet hozott magával. De bárhogy is alakultak a mindkettőnk részéről dacos napok, egy biztos pont van, az pedig az esti mese. Nem fekszünk le "haraggal".

Az esti összebújások az elengedést is jelentik számunkra. Minden rossz kívül marad, és minden jó jön velünk a következő napra. Patrik néhány hónapos kora óta minden este mesét hallgat mesekönyvből. Először képekről meséltünk, aztán egyre "komolyabb" könyvekből. Talán ennek tudható be, hogy nagyon hamar elkezdett beszélni, és egyre nagyobb igénye lett a több szöveget tartalmazó igazi nagyfiús könyvekre. Ezért számomra magától értetődő volt, hogy a könyvek segítségével próbálom neki elmagyarázni, hogy mit jelent egy kistesó érkezése. Persze a mindennapos beszélgetések, egyebek mellett.

Ne felejtsük el, hogy 9 majdnem 10 hónap alatt vittem véghez ezt a dolgot, tehát közben Patrik is cseperedett, egyre több magyarázatra volt szükség. Szeretném megmutatni Nektek azokat a könyveket, amelyek nekünk hasznosnak bizonyultak. Természetesen ahogy tőlem megszokhattátok, mindenféle promóció nélkül. Már rögtön az elején vettünk is egy könyvet "Anna kistesót kap" címmel. Patrik ekkor valamivel több, mint egy éves volt (kb. 13-14 hónapos). Szeretem ezt a könyvet, kemény lapos, versikés, és nagyon alap.

Itt csak annyiról van szó, hogy anya hasa nagy lesz, aztán a kórházban megérkezik a kistesó, aztán hamarosan eljön a közös játék ideje. Az igazi családi idill. Amit sajnálok, hogy nincs fiús párja ennek a könyvnek. Bár, ez valószínűleg csak az én fejemben fogalmazódott meg, a célnak így is tökéletesen megfelelt. Egy darabig, de túl sokat nem mondott, Patrik pedig egy kettőre kívülről tudta a sorait. Picit többre volt már igénye.

Karácsonykor, Patrik másfél éves volt éppen. Ekkor kapta meg a "Tesómese" című könyvét, ami egy krokodil kislány szemüvegén keresztül mutatja be a testvérféltékenységet. Nagyon szeretem ezt a könyvet, mert rengeteg kép van benne, állatos, tehát nem túl tárgyilagos, az üzenet mégis szuperül átjön. És, ami nekem még külön fontos, hogy nem érzem azt, hogy felnyitná a gyerek szemét arra, hogy bizony lehetne oka haragudni a testvérére, mert kitúrja a helyéről, vagy a szüleire, mert természetesen sokkal elfoglaltabbak lesznek. Na, persze erről van szó, de mégsem olyan nyersen. Valahogy úgy, hogy épp elegendő lesz az, amit majd magától érezni fog, bele ne beszéljünk azért semmit.

Aztán márciusban a névnapjára 21 hónaposan megkapta a "Dunda mesék - Dunda és a Kistestvér" című könyvet. Ez a kiadvány nagyobbaknak szól alapvetően, Patrik ennek ellenére már megérett a könyvre. Négy fejezetben mesél az író a terhességről. Az első fejezetben a pocak növekedéséről van szó, aztán a születésről, aztán a kisbaba fejlődéséről nagyjából egy éves korig, az utolsó fejezetben viszont a testvérek közötti konfliktust taglalja.

Patrikot mindig el szerettem volna hozni legalább az egyik orvosi vizsgálatomra, hogy lássa az életben is, hogy mi az az ultrahang. Természetesen ezzel a könyv hatására sem lehetett képben. Viszont annyira sokat kellett várnom a dokimnál mindig, hogy úgy gondoltam enélkül is érthető számára, amiről szó van. És persze felesleges is lenne elveszni az ilyen részletekben a korához képest. Különösen tetszett ebben a könyvben, hogy a főszereplő kisfiú hasonlít a Patrikra, és neki is öccse születik. Szóval sokszor mutatta is, hogy "Ott van a Patrik"

Amit viszont egyelőre nem szeretek benne az az utolsó fejezet. Amiben a kisfiú háborog, haragszik a testvérére mindenféle miatt. Persze aztán a végén az apukája megérteti vele, hogy a kisöccse nem direkt teszi tönkre a dolgait, és hogy mindenki így indul az életben. Nekem ez mégis valahogy aránytalan. Túl sokáig taglalja Dunda problémáit az író, aztán kevés idő marad a helyes megoldásra szerintem. Aztán lehet a későbbiekben ez a fejezet lesz a legolvasottabb.

Ami viszont még szimpatikus benne, hogy az apukának is van szerepe. Összeszereli a kiságyat, bemegy anyával a kórházba, játszik a fiaival, és nevel. Szerintem viszonylag kevés könyvben látjuk ezt a közös mintát. Ami tudom nem mindenkinek adatik meg, de azért mégiscsak ez az általános (vagy ennek kéne lennie), és én örülök, hogy erről szó esik.

 És Patrikra még vár egy mesekönyv "Megérkeztem" címmel, amit majd akkor fog megkapni, amikor Kornél és én a kórházban leszünk. Egyrészt egy számunkra új mese, ami segít megérteni, nyomatékosítani, hogy mi történt. Másrészt egy kis apróság ezúttal kifejezetten Anyától, aki sajna néhány este nem aludhat vele. Ebben e mesében is szó van féltékenységről, de a közeledésről is. Remélem beválik majd, de erről jelenleg még nem tudok nyilatkozni!

Már nagyon vártam ezt az ultrahangot, az utolsót! Basszus, még csak most kezdtem el. Most írtam arról, hogy a belvárosi bérlakás luxus várójában ülök, és várom, hogy megismerkedjek az új orvossommal. Akivel bár vegyes érzéseim voltak eleinte,így a végére egészen összecsiszolódtunk. Már, ha egy dokira lehet ilyet mondani. Fiatal, tehát egy udvarias közvetlenség, néhány poén megengedhető, ami oldja az egész terhességet, és a szülés pillanatát körüllengő feszültséget. Végülis, én még orvosnak nem mondtam, hogy "strici kanapé", de immáron ezt is kihúzhatom a bakancslistámról. És egyetértettünk a megállapításom helytálló, a várójában valóban egy ilyen áll.

A "Na mizu?"-ra, most is csak annyit mondhattam, amit eddig mindig, hogy minden oké köszönöm. A kézzsibbadást, már nem emlegetem hiszen, azzal úgy sem tudnak mit kezdeni. Pedig az márt nagyon durva, negyed óránként kelek éjjelente. Néha sikerül egy egy órát aludnom, de akkor is sokszor rosszat álmodok, beleálmodom a fájdalmamat az álmaimba. De akkor legalább tudom, hogy egy picit mélyen alszom. Miért nem lehet, hogy olyankor picit ne gondoljak semmire? Főleg ne baromságokra?...

Jó volt ez a hét, hogy kétszer is kontaktoltam Kornéllal, egyszer a CTG-n, ma meg ultrahangon. Ezt el tudnám viselni mindig. Persze nyilván 0-24 kapcsolatban állunk, de elkél a külső megerősítés is, hogy minden oké. Kornél kétszeri mérés után is, két héttel nagyobb a szokásosnál, a mai ultrahang szerint: 3287 gramm nagyjából. És hivatalosan még van egy hónapja. Azt mondják, hogy a második gyerek mindig nagyobb picit. Egyébként Patriknak is normál mérete volt 3430 gramm, pedig 4 kiló fölé lőtték be, hasonlóan óriási hasam miatt szerintem. De végül is valamivel több, mint fél kilót tévedtek. Szóval nem tudom mennyire lehet hinni ennek. Viszont tény, hogy ezúttal sokkal inkább megbízok az orvosomban, mint sajna Patriknál. És, a lábszár csontja is viszonylag nagyobbnak bizonyultak, meg úgy a kis testrészei, szóval valószínűleg közelebb állunk az igazsághoz a súlyt illetően is, mint anno Patriknál.

Nem nehéz kitalálni, hogy mennyire izgatott vagyok már a szülés miatt. Most egyel valóságosabb lett ez az egész dolog. És, nem mondom jó lenne tudni, hogy mikor érkezik. Felkészülni, mindent elrendezni még a végén. Patrikot nyugodtan elvinni anyához, megfőzni, egy utolsót porszívózni, meg ilyenek. De ha így lenne, akkor megint csak indítanának, vagy program császár lenne. Én pedig most vágyom arra, hogy megtapasztaljam milyen a szülés természetesebbnél, egyel természetesebben. Hogy milyen az a magzatvíz elfolyós fajta. Bár lényegesen ijesztőbb, de mégiscsak normálisabb, mint az oxitocin infúziókkal a karomban nekiállni.

Szeretem, hogy itt úgy van, hogy először ultrahangozik a doki, és a végére hagyjuk a nőgyógyászati részt, a méhszáj vizsgálatot. Van ideje az embernek ráhangolódni. Egyébként a külső méhszájam egy ujjnyira már nyitott. Na ilyen Patriknál nem volt. Állítólag ez a második terhességnél gyakran előfordul, és egy viszonylag rövidebb szülés előjele lehet. De a belső méhszáj zárt, ugye ez az az alkatrészünk, ami akkor kell, hogy kinyíljon, ha érkezik maga a baba.

Szóval készül a testem, aminek nagyon örülök! És, persze a végén, amikor kitöltötte a doki a kiskönyvem, nem tudtam elmenni amellett, hogy ne jósoltassak vele. Bár tudom, hogy kevés orvosi alapja van az ilyesminek, és a tapasztalatra alapuló orvoslás, és orvosi megérzések tükrében feltettem a kérdést. "Doktor Úr, mit tippel? Mikor szülök?" Azt mondta, hogy nem ártana, ha nem a negyvenedik hétre szülnék, ilyen babamérettel. Könnyen meglehet, hogy a 38-39. héten megérkezik.

Két napja, mikor volt az az özönvíz szerű esőzés, akkor majdnem kiugrott a Kornél, mondta is a doki, hogy rengeteg nő volt mindenféle panasszal az ügyeleten aznap. Szóval a front valóban hat ránk, ez nem csak ilyen mendemonda dolog.

Már csak egy házi feladatom maradt a 36. heti vérvételt elintézni, amit lustaságból, és Patrik szempontból is a kórházban fognak megcsinálni a következő CTG előtt. Szóval izgi nap lesz mert éhgyomorra megyek ugye, de aztán meg ennem kell, hogy Kornél felkeljen. Erre jövőhét pénteken kerül sor. 

Miközben pedig az anyagiakat rendeztük mondta is a szülésznőm, hogy: "Jézusom mekkorára be vannak dagadva a kezeim", és tényleg igazi manccsá változtak, ami a legkevesebb, ami durva, hogy fáj is. És mondta, hogy a baba mérete miatt ne izguljak, mert minden oké lesz. Végre olyan jó volt ilyesmit hallani, nekem ez annyira sokat jelent! Hamarosan beszámolok a következő CTG-ről!

...Nem lehet! És már megint visszatekintéssel kezdem. Patriknál kértem a dokit, hogy jósolja meg mikor érkezik a fiam. Azt mondta, hogy szerinte egy, két héttel hamarabb jön majd. Akkor is óriási hasam volt, benne normál méretű kisbabával. De már nem volt bokám, a szám már egy jókora szilikonos szájra hasonlított, szóval miden jel szerint jönnie kellett volna, egy picivel idő előtt. Mi, kinti emberek persze buták vagyunk egy kisbabához képest, aki pontosan tudja, hogy neki mikor lenne jó világra jönni. Szóval nem akart jönni. Két héten át mindennap úgy feküdtem le, és úgy keltem, hogy talán ma? Vajon ma lesz? A kiírt nap előtti hét nagyon lassú volt, a kiírt nap előtti éjszakán sírtam, és aznap is. Féltem!

Hogy a fenébe ne féltem volna attól az ismeretlentől, amit csak úgy emlegetnek, hogy semmihez se hasonlítható fájdalom? Hogy ne rettegtem volna, attól, hogy egy baba feje fog kibújni "ott"? Meg a kórház, meg az, hogy Norbi nélkül leszek napokig? Meg ki tudja még mitől nem fél ilyenkor az ember...

Aztán a kiírt nap éjjelén sem jött. Utána még inkább lassan mentek a napok. A doki az utolsó vizsgálat előtt a 40. hetet betöltve azt mondta: "Hat napot még várunk". Akkor nagyon azt szerettem volna, hogy császározzon meg inkább. Nagyon szenvedtem. Akkor nem a monszun, hanem a kánikula gyötörte az embereket. Iszonyatosan melegem volt, vizesedtem istentelenül, és nem telt az idő. Ez az idő olyannyira nem telt, hogy 40+6. napra indítottak, és nagy szenvedések árán, de sikerült természetesen a világra hoznom Patrikot!

Az a terhesség 41 hétig tartott. A mostanit nem tudhatom. De Kornél sokkal aktívabb, és én azt jósolom, hogy egy héttel hamarabb érkezik. Már mástól is kaptam ilyen jóslatot, aztán, hogy beválik-e az még egy jó kérdés. Gyakorlatilag két nap múlva töltöm be a 36. hetet. Még van négy hetem elvileg, hogy átéljem, megéljem a terhességem, mert valószínűleg terveim szerint, már soha többé nem fogom, mert két terhességnél megállok!

De hogy lehet átszellemülni úgy, hogy a kezem annyira zsibbad, hogy sehogy sem jó! Már várom a végét. Nem tudok aludni, és úgy érzem, hogy Kornél is készen áll. Annyira mocorog, tudom, hogy már nem annyira az igazi neki, nem fér el. De azt is tudom, hogy a testem még nagy biztonság a számára, ahol fejlődnie, és növekednie kell. Persze, hogy ez a legfontosabb.

Szóval a terhesség szempontjából sok ez a hátralevő 30 nap. De, ha csak egy másodpercre is eszembe jut a tény, hogy nekem egyszer csak fel kell hívnom a Norbit, hogy itt az idő, majd fel kell pakolnom a kórházi csomagom, és be kell mennem a kórházba, Patrik nélkül kell lennem napokig, és nekem, szülnöm kell. Na ez a dolog olyan most,mintha én is csak úgy olvasnám... Mintha nem is én lennék ennek a történetnek a  főszereplője. Abszolút tudathasadásos állapot!

Félek, máshogy, mint először. Nem az a rettegéstől rázkódó érzés fog el, ha a szülésre gondolok. Hanem összeszorul a gyomorom, hányingerem lesz, mint egy nagy vizsga előtt, és tudom, hogy meg kell csinálni. Nincsen semmilyen más út, ezt a dolgot véghez kell vinnem, nekem, egyedül, ezt be kell fejezni. Oda kell majd állni, ülni, feküdni, és meg kell csinálni. Nincsen akarom, vagy nem akarom. A világ legtermészetesebb dolgának, csak egy módja van (kis túlzással), de világra kell hozni ezt a cuki kicsike fiút! A lehető legtöbb méltósággal, amire próbálok tudatosan felkészülni fejben, és lélekben is. Nem hagyhatom el magam, és hasonló öneresítő közhelyekkel felvértezve várom a mi NAGY napunkat! Mert persze, hogy nagyon várom, szeretném már látni, megölelni, még jobban megismerni, őt, akit már egész jól ismerek, hiszen 9 hónapja együtt dobban a szívünk. És szeretném megismerni még jobban az új önmagamat is, aki akkorra már kétgyermekes édesanyává érik!

Legutóbb meséltem nektek róla, hogy mennyire negatív élmény volt az utolsó időszak a korábbi terhességemnél. Most pedig elérkeztem a szerda reggeli CTG előtti estéhez, tehát kitalálhattátok kedd éjszaka van. Picit nehezen megy ma az elalvás, amúgy is, de most különösen. Ma nem a kézzsibbadásom tart ébren, vagy nem csak. Holnap CTG, az ébresztő be van állítva 6-ra.

Reggel hat óra előtt 10 perccel felébredek. Hirtelen nem is tudom, hogy miért kelek ma időre, de aztán hamar leesik, nem okoz gondot a korai kelés. A terhesség második felében amúgy sem alszom sajnos, pedig nagy szükségem lenne rá. De ezt is a felkészülés részeként élem meg. Gyorsan összeszedem magam, és irány a kórház. 

Gyorsan történik minden, nem is agyalok különösebben, valójában fel sem fogom, hogy itt tartok. Próbálok emlékezni rá, hogy milyen volt, de csak átrobogtam minden percén. A szülőszobához érve hívom a szülésznőm, aki soron kívül fogad a CTG-n. Elnavigál az alagsorig, ahol várnom kell rá. Néhány perc múlva érkezik is. 

Egy kopottas fotelben ülök, rajtam a két tappancs, ami a magzatmozgást és a méhtevékenységet figyeli. Kezemben pedig egy kapcsoló, ezt kell megnyomnom, ha bármilyen magzatmozgást érzek feszítést, rugdosást... Nem ismertem ezt a fajtát. Egy szelet csokit, és néhány korty zéró kólát tettem a pocakba, hátha ezek segítenek. Tudom elegánsabb lenne egy szelet alma, és néhány korty gyümölcslé, de én mégis így... 

Közben kérdezik a nevem, és a születési dátumom, és annyira izgulok, hogy nem is tudom, hogy kiét kérdezik a gyerekét, az enyémet, anyukámét vagy a szülésznőét. Na persze az átmeneti képzavar után próbálok pozitív maradni, elcseverészünk orchideákról, meg magnéziumszedésről, meg ilyen könnyed témákról. Oldottnak is érzem magam tőle, mint a beszélgetéstől általában.

Hogy a borongós május végi időjárás, vagy a cukros indítás tette meg a hatását valójában nem tudom mindenesetre egy nagyon szép CTG görbét kaptunk a végére legalábbis a szülésznőm szerint. Az sem volt utolsó, hogy mondta, hogy ne izguljak ezen, ha nem akar mocorogni a baba, akkor kicsit megpróbáljuk felébreszteni, de erre semmi szükség nem volt.

Szóval kb. 20 perc múlva, már mehettem is haza. Picit el is felejtettem figyelni a Kicsikénk szívhangjára, az átszellemülés nem igazán sikerült. Talán majd legközelebb erre is tudok koncentrálni. Nem is értem, hogy miért szedtek ennyire szét ezzel a CTG dologgal annak idején. Annyira sajnálom azt a két évvel ezelőtti naiv kislányt, aki nem mert váltani, holott végig kínlódta az egész terhességi időszakot, főképp lelkileg.

Valójában az utolsó napig szedtem a magnéziumot, nehogy ideje korán befektessenek. Hogy emiatt hordtam-e túl Patrikot, vagy nem ezt már nem fogjuk megtudni. Most viszont a 37. hét végéig javasolta a szülésznő, úgyhogy így is lesz majd. Pénteken még vár rám az utolsó orvosi vizsgálat a magándokinál, aztán jövőhét pénteken egy újabb CTG vizsgálat következik, na meg vér és vizelet vizsgálat is lesz. Szóval most is van azért házi feladat. De könnyen meglehet, hogy ezek az utolsók!

A várakozás időszakáról, hamarosan igyekszem beszámolni!

Alig egy kis idő választ el attól, hogy újra a pocakomra rakják a magzatmozgást (...) figyelő CTG-t. És én mégis aggódok emiatt. Számomra a Patrikos terhesség legkardinálisabb időszaka az utolsó egy hónap volt. A baj pedig az, hogy abban a kórházban, ahol akkor szültem egy anyakollégium üzemelt. Persze ezt ne szó szerint értsétek, de ide aztán mindenkit befektettek, akiben látták a lehetőséget. Ugyanis a kórháznak fejpénz jár a benn tartottak után, és gondolom ebből azért az orvosok is kapnak, különben nem lenne értelme miért csinálniuk ezt. 

Hogy ezt honnan tudom, vagy feltételezem? Onnan, hogy az akkori dokimnak volt akkora arca, hogy nem csinált kérdést ezekből a dolgokból. Például az első vérvétel után az ambuláns lapomon az szerepelt, hogy veszélyeztetett terhes vagyok. Mikor kérdőre vontam (hozzá teszem kétségbe esetten) azt mondta, hogy ezzel én ne foglalkozzak. Csak az a helyzet, hogy a kórház pénzt kap a veszélyeztetett terhesek után... Vagyis bárki más látta volna a leleteimet, teljesen mást olvashatott le róla, mint ami a valóság volt. 

És persze én sem úsztam meg a befektetést. De ez nem az a fajta, amiből az ember profitált. Három nap után saját felelősségemre hagytam el a kórházat. Annyit benn kellett töltenem, vagy a kórház nem kap pénzt. Ja, és persze naiv voltam. A doki meg megfenyegetett, hogy csak büntetőjogi felelősségem tudatában hagyhatom el a kórházat.Hát itt mondhatom, hogy nem voltam semmiféle jogaimnak a tudatában...

Szóval első kézből kaptam az infót, erről a  kis orvosi maffiáról a bent töltött három nap alatt.Ahol már egy összeszokott női brancs,egy kommuna élt. És egyáltalán nem volt befogadó az újakkal szemben. De azért ijesztgetni ráértek. Itt tudtam meg, hogy a kórház egyik főorvosa, ha berakott valakit 20. hét után a szülésig elvből nem mehetett haza. Volt közöttük olyan is, aki "túl sokat" hízott, és azért fektette be, hogy egye csak a kórházi diétás menüt... MIVAN?

Na ebben a szellemben, és ezek tudatában mentem el minden héten egy hónapon át, majd a 40. hét után mindennap CTG-re. Mert ez volt a legjobb indokuk arra, hogy befektessenek valakit. 20 perc a magzatot és méh összehúzódásokat figyelő gépen, és mint egy orosz rulett alapon, sokszor 3 órát is vártam az aláírásra. Ami, orvosi jóváhagyást jelent, vagyis aznap hazamehetek. De ebben az örök parában voltam végig. Egész héten féltem a péntekektől, az volt az én CTG napom. Ugyanis ki akart volna a nyár közepén heteket, hónapokat egy ingerszegény kórházban tölteni?

Végül megúsztam orvosi javaslatra nem tudom mennyi mit sem érő kólával, és Mars csokival a hátam mögött. Amiket a hátam közepére nem kívántam, és terhesen nem is fogyasztottam ilyesmit. Na jó, legalábbis kólát nem.

Értitek már, hogy miért izgulok miatta? Hogy miért váltottam orvost és kórházat is? Szóval a legbosszantóbb az egészben, hogy én a CTG-t alapvetően szerettem volna. Mert mi történik ott? Valójában pucér pocakkal ülsz egy kanapén,rajtad van két tappancs, és hangosan hallod a kisbabád szívdobogását közel fél órán át. Mi lehetne ennél romantikusabb. Magam lehettem volna, átszellemülhettem volna, megállhattam volna egy pillanatra elmerülve annak a csodának a varázsában, ami épp történik velem. 

És ezúttal a CTG-s átszellemülésre valószínűleg mostanában lesz utoljára alkalom, hiszen nem szeretnék több kisbabát. Én kettejükkel csodálatosan boldog leszek és vagyok. És ez is egy olyan alkalom, lehet amivel szebbé varázsolhatnám a rossz emlékeim. Bízom abban, hogy ezúttal így lesz. És most már nem csak a napsütésről van szó, sőt sokkal inkább Patrikról, akinek szüksége van rám! Én nem feküdhetek be sehová, az a három nap bőven elég lesz egymás nélkül így is.

A kép még Patrik idejéből való :)

Tudom, hogy háborús talajra lépek, mikor erről szeretnék beszélni. De én most, hangsúlyoznám, hogy magamról beszélek első sorban. Mit kell tudni rólam? Hogy van egy gyönyörű szép kisfiam, akinek van egy remélhetőleg egészséges anyukája  (ez lennék én).  De, hogy ez így alakult, abban szerepe csak egy valakinek van, és az nem más, mint Norbi, aki benn volt velem végig a vajúdásnál, és a szülésnél. Aki ott volt, hogy kiabáljon a csendes folyosón, hogy "Orvost-orvost". Mert bizony az én háborítatlan szülésem, nem úgy volt háborítatlan, ahogy arról mostanában olvasni lehet. 

Egy felügyelet nélküli, szakmai szemtől "magányos" szülésem volt. Ahol elveszettnek, magamra hagyottnak, elesettnek, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Sőt, bár tudom a legtöbb anyuka úgy emlékszik vissza a szülésére, hogy azt hitte, hogy meg fog halni. Én azt hiszem, hogy ehhez valóban közel álltam. De végül Norbi megmentett, és ezért egy örök életre hálás leszek neki. Megszülethetett az első kisfiúnk, Patrik teljesen egészségesen. És nekem csak a testi-lelki sebekkel kellett megbirkóznom mindezek után.

Ami azt jelentette, hogy én eldöntöttem, hogy soha többé nem szeretnék még egyszer szülni, maximum programozott császárral, de azt sem gondoltam komolyan. Sokáig azt gondoltam, hogy Patrik egyke marad. De egy évvel a szülés után visszaemlékeztem egy képre, ami gyerek korom óta a fejembe égett, és ezen a képen két gyerek volt. És elkezdett hajtani a vágy, az ösztöneim, az anyaság után. 

Azt láttam, hogy itt van egy tüneményes kisfiú, akinek a csodájára járnak. Semmi gond nincsen vele, aranyos, alázatos, végtelenül kedves, és okos. Miért mondok nemet? Azért, mert fájt? Azért, mert meg kellett szenvednem a 9 hónap alatt és utána? Más a fél karját odaadná mindezért. És, akkor egyszer csak nem gondoltam már a plusz 26 kilóra, amit nehéz volt leadni, de hát leadtam. Egyszer csak nem érdekeltek a kézzsibbadás miatt átvirrasztott éjszakák, sem a lelki sebek, sem a testi felépülés folyamata, sem a depresszió ami az első három hónapban magával húzott.

Aztán egy nap felnéztem az égre, és egy csillagtól, azt kívántam, hogy jöjjön le a pocakomba, ahogy Patriknál is. És a következő hónapban már a kezemben is tartottam a két csíkos tesztet. Nem ijedtem meg, és ez már sokkal valóságosabb volt, mint a csillagos dolog. De hát megtörtént. És már nem akartam császárt. Sokáig faros volt, vagy éppen keresztben töltötte a pocakos idejét Kornél. És, én elkezdtem császáros videókat nézni. Nem akartam, hogy megtörténjen, ami korábban. Nem akartam az ismeretlenbe ugrani. De eközben fejben egyáltalán nem láttam magamat, ahogy egy vágást ejtenek a hasamon. Sőt a szülésre tudatosan nem gondoltam, mármint magára a folyamatra, mert pontosan tudtam, hogy alkalmas vagyok rá, hogy megint megtegyem.

Bármilyen botrányos is volt az első szülésélményem, arra a mondatra emlékszem: "Fanni, úgy szült meg, mint aki már többedszerre szült! Biztos nem szült még maga?"... jó kérdés, de ez már megint csak kicsit elvont lenne. Tehát határozottan mondtam, hogy még nem. És büszke voltam, mert bármilyen megpróbáltatások is értek, most mégis ez maradt meg útravalóul.

És lehet, ha az első babám lenne, de valahonnan előre láthattam volna, hogy mi lesz velem. Ezerszer is inkább császárt választanék. De nekem van egy Édesanyám, akinek muszáj volt mind a kettőnket császárral megszülnie. És eleget hallottam róla. És, én nem szeretném ezt. Szeretnék a lehetőségekhez képest felszabadultan mozogni, szeretném feloldani a bennem lévő félelmet, és rossz érzést, amit az előző szülésem okozott. Szeretném feloldani magamban minden gátat, amit ez adott. Szeretnék egyforma kezdést adni mindkét gyerekemnek az életben, már ha a természet is úgy akarja. Nem mindenáron persze, de szeretnék két természetesen világra hozott babát.

Azt gondolom én egy olyan nő vagyok, akiben belül sok gátlás van, és volt. Kevés dologra vagyok igazán büszke az életben, de arra nagyon, hogy megszülethetett természetesen Patrik. Bár nem igazán tudtam szoptatni, sajnos csak három hónapig. Most szeretném kijavítani a hibáim, amik fejben születtek, és szeretnék egy sokkal jobb én lenni magammal szemben. 

És ne értsetek félre, le a kalappal minden császáros kismama előtt. Én ettől félek, én ehhez érzem magam kevésnek. Én azt a fájdalmat nem szeretném. És csodálok mindenkit, aki így szült, hogy is mondhatnék mást, amikor én is egy ilyen műtétnek köszönhetem az életem, és Édesanyám nem kis fájdalmat állt ki értem, és a testvéremért! Teljesen mindegy, hogy ki, hogy szül, ami szerintem ennél sokkal fontosabb, hogy fejben készen álljunk rá! Én így készülök, és hálás lennék a sorsnak, ha adna még egy lehetőséget, megélni ezt a csodát, természetesen!

Kicsit most is a nosztalgiával kezdem. Mert egyszerűen nem lehet elmenni az előző terhesség szülésének hatása mellett.  A felkészületlenségem, a tudatlanságom, a nem kérdeztem eleget a dologról mellett. Pedig aztán, akkoriban lett volna időm körbe járni a szülés kérdéskörét. De valahogy, én nem is feltételeztem, hogy ennek a csodának mennyiféle módja van, főleg, ha csodaként szeretnénk emlegetni a dolgot.

De valójában csak annyit tudtam, ha beindul  a szülés, akkor hívni kell az orvosomat. Amúgy, meg nyugodjak meg tudni fogom, hogy beindult. Na hát ezt az útravalót vihettem volna magammal a szülőszobára, de a valóságban indítottak 40+6 napra. Szóval, este 7:00-kor teljesen felkészülten érkeztem Patrik jövetelére. Most persze másik terhesség folyik éppen, így tehát, könnyen előfordulhat, hogy a szülés magától fog beindulni, ha eljön az ideje. Én pedig hasonló zöldfülűként vágok bele ebbe a dologba.

Emiatt nagyon érdekel, hogy itt mi lesz, és hogy. Na meg a telefonálással nem volt szerencsém, ha emlékeztek még a terhesség felénél, mikor elkaptam azt a hányós vírust. Most azért ennél biztosabbra akartam menni.

A doki annyit mondott, ha beindul a szülés hívjam a szülésznőt. Szóval a nyolcadik vizsgálati alkalom után, bármennyire is zárt már a hely, én onnan addig nem voltam hajlandó elmenni amíg bő 5 mondatban el nem mondják nekem, hogy mi lesz. 

A szülésznő elmagyarázta, hogy beindult szülésnek az számít,ha elfolyik a magzatvíz, vagy ha fájásaim vannak. Azt is mondta, hogy elképzelhető, hogy potyára fogok bemenni néhány alkalommal. Könnyen megeshet, hogy jósló fájásaim lesznek, noha Patrikkal nem voltak. És, elmondta, hogy hamarosan elkezdődnek a CTG vizsgálatok. Olyannyira, hogy három hét múlva már mennem is kell a 35. héten május 29-én szerdán.

Az előző terhességemben a CTG nagy mumus volt, számomra ez volt az egyik fő ok, hogy szülésznőt fogadtam. Ugyanis nem mindegy, hogy mennyit kell várnom, hiszen Patrikra nekem kell vigyáznom. És a végtelenségig nem maradhat vele itthon senki sem, hiszen mindenki dolgozik a családban. Persze azért megoldjuk, csak ez mégiscsak egy stressz forrás. Persze erről is beszámolok majd a későbbiekben.

Ja és nem mondtam múltkor a legfontosabbat, hogy végre Kornél ismét fejjel lefelé van, és csak bízni tudok benne, hogy így marad. Érdekes, hogy egy rossz természetes szülés élmény után. Ahol kijelentettem, hogy én maximum úgy vállalok még egy babát, ha programozott császár lesz, mégis természetesen szeretnék szülni. De erről legközelebb mesélek!

Elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy egyre jobban várom a dokis alkalmakat, hogy tudjam minden rendben van Kornéllal. Szerencsére ma is volt segítségem, így eddig egy alkalommal sem kellett magammal vinnem Patrikot. Ilyenkor egy picit szusszanok legalább, mert bevallom egy kisgyerek mellett egyre nehezebb a finálé.

Szóval jól körbenéztem a belvárosi bérház minden egyes centijén, hátha ma vagyok itt utoljára. És, mivel mindig sietek Patrikhoz, és tele van a fejem midenféle napi teendővel valahogy alig alig tudok átszellemülni. Magamra csuktam az ódon liftajtót, és már a váróban is voltam. Szokásos vérnyomás, és súlymérés következett. Már inkább rá sem nézek mit mutat a mérleg.

Kivételesen csak ketten voltak előttem, de így is háromnegyed órát vártam legalább. Kiderült, hogy a dokinak el kell mennie. Nem tudtam ez mit jelent, és csak remélni mertem, hogy rám azért még sor kerül. Egyébként így is lett, akik eljöttek, azokat azért megvizsgálta. Az asszisztens véletlenül elfelejtett felhívni engem, és még valakit, hogy a dokinak le kell lépnie. A sors ezúttal kegyes volt hozzám, hiszen azért nekem ez szervezést (meg persze időt) jelent. Mármint bemenni a belvárosba, és megoldani Patrikot.

Szóval ameddig várakoztam az asszisztenst, aki a szülésznőm is egyben az egyre elviselhetetlenebb kézzsibbadásomról kérdeztem. Valójában Patrik óta tudom, hogy nem lehet mit tenni vele, de már annyira nehezemre esik így létezni. Persze tudom, örülhetek, hogy csak ennyi problémám van, és mindig próbálok erre gondolni. De a napi 4 óra alvásom alig van meg, ami miatt türelmetlenebb, feszültebb vagyok, és akármennyire látom magam kívülről nincs az a magnézium mennyiség ami segítene. 

Tudom, hogy akkor sem lesz könnyebb, ha megszületik a bébi, de azért valljuk be, hogy nem mindegy, hogy a nap minden percét áthatja a zsibbadás, vagy legalább ezt a nehezítő körülményt le tudom tenni. És, remélem, hogy szépen elköszönhetünk a vizesedés múltával. Ami egyébként már mesteri szinteken mozog. Ha rátámaszkodok a combomra, a tenyerem "életvonalának" nyoma is meglátszik, nemhogy a kéz formája. Ez annyiból megnyugtató számomra, hogy a plusz kilók közül egyet egyet a vizesedés számlájára tudhatok.

Szóval, mondanám, hogy jöhet a dobpergés, de továbbra sincs megoldás a kézzsibbadásra. Állítólag sok mindenkit érint. És egyetlen enyhítő körülménye lehet a teljes só, és fűszermegvonás. Amit, hogy őszinte legyek én nem tudok tartani. Jóval kevesebb sót eszem, mint korábban, és hát volt miből leadni, de kétlem, hogy teljesen megoldódna a helyzet a sóelvonóval.

A dokinál egyébként minden rendben volt a méhszájam zárt hál istennek, és a baba is szépen fejlődik most éppen 2300 grammra saccolta a dokim. Szóval ez azért már megnyugtató ekkora súllyal azért már születtek meg babák, persze nehéz vagy nem nehéz, Kornélnak még a pocakomban van a legjobb helye.

És persze egyre jobban elkezdett érdekelni, hogy hogyan is lesz ha beindul a szülés, mi az itteni forgatókönyv, de erről legközelebb beszámolok.